Dr. Szatmári Judit Annával, a Kiscelli Múzeum kurátorával, muzeológussal beszélgettem a múlt és jelen divatjáról.
K.D.: Néhány évvel ezelőtt megrendezted a Ragyogj! című divatkiállítást a Kiscelli Múzeumban. Mi volt a leghírhedtebb és a legkedvesebb bejegyzésed a vendégkönyvben?
Sz. J. : Nem egy szokványos, de érdekes kérdés.
Alig ragadt meg bennem konkrét bejegyzés, amely igazi szakmai visszajelzés lett volna számomra, azonban az az érzés megmaradt, hogy számos ember írta azt, hogy nagy élmény volt!
Szerencsére ritka volt a negatív bejegyzés, legfeljebb praktikus szempontokat jegyeztek meg.
Általában a látogatók csak egy rövid benyomást írnak be, nem elemzik a látottakat, hiszen nem is ez a feladatuk. Például: „Köszönöm, jól éreztem magam nagy élmény volt!”Számomra, ennek az élményadásnak a lenyomata a vendégkönyv! Újságcikkek között viszont jó néhány volt, amelyekben jó elemzések születtek és segítséget nyújtott megmagyarázni a kiállítás lényegét az olvasónak, átlátták, a szándékot és ez számomra fontos volt.
Az én legnagyobb fiam bejegyzése volt az utolsó a vendégkönyvben, amely természetesen a szívemhez is a legközelebb áll: „Nekem nagyon tetszik (az anyukám csinálta). Ajánlom !!!!! Peti 2019 X.19.”
K.D.: Nehéz megszervezni egy divattal kapcsolatos tematikus kiállítást, melynek gondolom komoly anyagi háttere is van. Mi a célod a divattörténeti kiállításokkal?
Sz. J.: A célom minden esetben és minden tevékenységemben az, hogy tanítsak a divatról gondolkodni. Egy könyv megírása, egy interjúban való részvétel, az egyetemi oktatás és a kiállítás is mind ezt a missziót szolgálja, és ezeket igyekszem lelkesedéssel tenni, amit F. Dózsa Katalin művészettörténésztől tanultam, hiszen sokszor az hat leginkább az emberekre.
Az öltözködés mindenkit érint, ez egy személyes csatorna, amin keresztül meg lehet szólítani az embereket, hiszen mindenki próbál – tudatosan vagy akár anélkül – kommunikálni az öltözködésével. Erre lehet alapozni, viszont fontos, hogy segítsünk eligazodni ebben a komplex rendszerben.
Ami a kiállítás esetében egyedi, az az impresszió, ami a kiállítótérben éri a látogatót Ez messze több mintha csak egy divatlapot lapozgatnánk. A lenyűgözően szép kidolgozású tárgyak szépségében el lehet gyönyörködni az én célom pedig arra késztetni az embereket, hogy megpróbálják ugyanezt az értéket keresni a saját tárgykultúránkban. A gondolkodás az egyik legfontosabb dolog, miközben ma nehéz válogatni a sok információból. Azok a szakemberek, akik mélyebben foglalkoznak egy-egy témával. segítik az eligazodást. A régi tárgyak sok mindent tanítanak, én pedig azért olvasok sok szakirodalmat, hogy könnyebben átadhassak jó információkat azoknak, akik nem szakemberek, de érdekli őket a divat. Azért a hallgatóimat gyakran szoktam olvasásra biztatni…
K.D.: Mi az oka a szakma felületességének? Véleményed szerint miért figyelhető meg az, hogy bár vonzó a divat, de amikor arról van szó, hogy mélyebbre kellene ásni, az már elriasztja akár a hallgatókat, akár a tervezőket?
SZ.J.: A beletett munkát nem lehet megúszni! Könnyű elhinni, hogy nem így van, de ez nem igaz!
Többek közt ez ellen is küzdök. A tudomány egyik nehézsége, hogy hiteles információkat kell közvetítenünk, ehhez pedig kutatás, rengeteg idő és alázat kell. A kiállítás ennek a kirakata, ide már csak biztos információk, pontos adatok kerülhetnek.
Aki komolyan akarja csinálni, előbb vagy utóbb úgyis rájön, hogy nem is érdemes a könnyebbik utat választani…
K.D.: A történelem számos esetben befolyásolta a divatot, sőt fordítva is!
Szerinted melyik az a nagy történelmi esemény, amely a legnagyobb fordulatot okozta a női vagy a férfidivatban az elmúlt kétezer évben?
Sz.J.: Kétezer év nagyon sok idő, ezalatt túl sok fordulat volt, de a közelebbiekből kettőt tudnék kiemelni.
Az egyik a nyomtatás, amely az információ áramlását felgyorsította a XVI. századtól kezdve. A könyvnyomtatás mellett a képnyomtatás szerepe is jelentős, ennek eredményei a hímzés- vagy csipkemintákat tartalmazó könyvek, illetve városok vagy távoli földrészek lakosainak öltözékábrázolásai fametszeteken. Ezek által a korábbinál sokkal gyorsabban terjedt a divat.
A másik fontos momentum az I. világháború. Gyökeres változást hozott a nők életében, amelynek voltak már előjelei az öltözködésben. Nincsenek hirtelen változások, ezeknek mindig van ok-okozati összefüggése. Hiszen az öltözködés mindig csak egy tükör, például a női öltözködés sem véletlenül volt korlátozó és bonyolult az I. világháború előtt. Inkább társadalmi, gazdasági változások kellettek ahhoz, hogy az öltözködés is megváltozzon.
K.D.: Mi a véleményed arról, ahogy ebben az időszakban az angol és a francia divat dinamikája változott?
Mikor volt az a pont, amikor már az angol férfidivat volt a meghatározó, és a franciák mikor vesztették el ezt az irányítást a divatban?
Sz. J.: A férfidivatban már a francia forradalom idején megtörtént az a fordulópont, amikor a franciák elvesztették az irányítást, ekkortól kezdték azt az angol szabóságok uralni. A XIX. század utolsó harmadában a nők elkezdenek a férfiak szerepére vágyni, és ekkor kezdenek megjelenni a férfiöltözet elemei a nőknél is. Nem a férfiak öltözékére vágynak tehát elsősorban, hanem arra a domináns szerepre, amelyet a férfiak a XIX. században betöltenek. Így fog bejönni a női öltözködésbe a praktikum, a gyapjúszövet használata, együtt a kettő pedig nem más, mint az angol kosztüm, ami a férfiöltöny leképezése. Én még Amerikát is megemlíteném a századelőn a változás rendszerében. Ott nincs tradicionális társadalmi hierarchia, mint Európában, ahol a feudalizmustól kezdve a nemesség kiváltságai meghatározóak. Amerikában az elejétől fogva nagyobb szempont volt a praktikum, hiszen nagy távolságok, nagy városok vannak földrajzilag. Emellett a női munkavállalás sokkal elterjedtebb volt, viszont, ha valaki munka után még a városban akart maradni, akkor nem tudott alkalmi ruhába átöltözni. Ezt az európai szokás napi hatszor írta elő akkoriban. Ami ehhez társult, az a profitorientált kapitalista szemlélet, ami a ruhaipart is elkezdte megváltoztatni. A francia több száz éves míves, kézműves hagyomány, ami „Haute Couture„ néven lett híres, az Amerikában mint iparág nem létezett, nem is alakulhatott ki. A sok embert ellátó tömeggyártás felé mozdult el az ottani ruhaipar, ennek érdekei pedig a századfordulótól kezdve ütköztek a francia szalonokéval, hiszen az ő szellemi alkotásaikat másolták tömegesen.
K.D.: A 20-as években járunk a divattörténet mesélésében. Angliában, Amerikában Franciaországban kik változtatták meg a modern nőt az ordító 20-as években? Azt a bizonyos” Roaring Twenties”-t?
Sz. J.: Eleve már az a folyamat izgalmas, amelyet Amerika betöltött a francia Haute Couture életében a két világháború között. Egyrészről másolta és tömeggyártásban hétköznapi ruhák szintjére vitte le a francia divatot. Másrészről viszont az amerikai milliomos elit közvetlenül a francia Haute Couture cégektől öltözködött, és ők pont az elképesztő feltűnést keresték, hiszen ez különböztette meg őket a tömeggyártott készruhát viselő többségtől.
Emellett rendkívüli anyagi háttérrel rendelkeztek az amerikai, illetve az angol vevők is, képesek voltak új ruhatárat rendelni szezonról szezonra. Így érdekében állt a franciáknak a gyors változtatás és a rendkívül teátrális ruhák készítése, különösen az estélyi ruhák esetében. A 20-as évek dekorativitása, a ruhákon használt sok flitter, gyöngy feltűnést, excentrikusságot fejez ki. A Roaring Twenties-ben felszabadultan lehetett mulatni szórakozni, táncolni.
Ezekből is látszik, hogy soha nem egy fecske – azaz egy tervező, legyen bármilyen zseniális – csinál nyarat a divatban, ehelyett sok folyamat összeadódásából születik meg egy új irányzat!
K.D.: Az angol Windsor ház mennyire befolyásolta a divatot ebben az időben?
Sz. J.: Chanelnek nagyon fontos a Windsor ház. Személyes kapcsolata volt az angol arisztokráciával. A trónörökös, a későbbi VIII. Edward pedig az első számú stílusikon volt a férfidivatban, aki nagy botrányt kavart azzal, hogy elvette az elvált, amerikai Mrs. Wallis Simpsont, aki ugyanakkor élete szerelme volt.
Wallis Simpson a tervezők közül Elsa Schiaparellit és a szintén amerikai Maincbochert támogatta. Nagyon fontosnak tartom a divat szempontjából Schiaparellit, mert ő volt az első divattervező, aki tematikus kollekciókat készített egy választott inspiráció alapján. Ez számunkra evidens, de akkor nem volt az.
Ugyanis amióta a francia Haute Couture irányítottaa a női divatot a XIX század közepétől, mindig a vonalakat, színeket, formákat, változtatták meg. Soha nem találkozunk például olyannal, hogy „Chanel idei kollekciója elkészítésekor az ilyen és ilyen operaelőadásból inspirálódott volna”. Inkább olyanokat olvasunk, hogy „Chanel vagy Worth ebben az évben a sokat használta a pirosat és a szoknyák egy kicsit hosszabbak”… Fiktív divattudósítást mondtam, de Schiaparelli volt az első aki nem így működött. Egyébként nem is a francia szabás iskoláját járta ki, hanem kívülről érkezett. Ő izgalmas témákat választott, például a bogarakat, cirkuszt, zenét, asztrológiát, és ezekre építette a kollekciót. Evvel sokkal nagyobb változást indított el a divatban, mint kortársai. Minket már e szellemiség szerint tanítanak: „Válassz egy inspirációs témát! Járd körül, hogy tudod azt átírni ruhává!…stb.”
K.D.: Ez egy izgalmas időutazás. Azt még fontosnak találom megemlíteni, hogy az 1925-ös Világkiállítás magasra emelte az iparművészetet. Ez a kifejezés megszületett és fontosak voltak a társművészeti összekapcsolódások is, például, hogy Schiaparelli Salvador Dalival dolgozott vagy megemlíthetjük az expresszionistákat is. Schiaparelli után kit tartasz a legfontosabb tervezőnek?
Sz.J.: Ha kronologikusan haladunk, akkor az lenne az evidens, hogy Christian Dior!
Ha az ember nem olvassa az eredeti forrásokat, akkor ezt is gondolja, de az én kutatásaim szerint az általa 1947-ben megalkotott kollekció nem teljesen volt „new-look”!
Ugyanis Magyarország az 1940-es években, amikor már megszállták Párizst a németek, az ellenséges oldal miatt el volt zárva a párizsi új információktól. Ekkor a saját lábukra álltak a budapesti szakemberek, mert nem tudtak tudósítani Párizsból. Nekünk kellett kitalálni a divatot, ami így már nem szabóság volt, hanem divattervezés. Az ezt megelőző párizsi divatirányítás ugyanis késleltette Európában a divattervezést. Nálunk voltak előzmények, például 1929-ben a Goldberger gyár írt ki tervezői pályázatot a saját textiljeire, a’30-as években pedig a magyaros ruha pályázatok voltak jellemzőek. Ám 1944 tavaszán leírják egy divatlapban,” hogy az idei tavaszi divat más, mint az eddigi. A széles vállú, válltöméses, kemény arcvonású „flapper” – helyesen vamp – nő helyett egy lágy, nőies, a századforduló vonalait felidézően öltözködő, karcsú derekú, gömbölyded csípőjű nagyon finom nő az új ideál.” Ez lett leírva 1944 tavaszán. Nem tudott kibontakozni se itt se máshol. Ezt Dior tudja robbantani 1947-ben! Világra szólóan felfigyeltek erre a kollekcióra, de ez mégsem volt már teljesen új! 1947-57 között Dior felélesztette az Haute Couture-t, ezt a fajta kézműiparos értéket. Ez szerintem egyébként hasonló érték a franciáknak, mint nálunk a „Hungarikum”.
K.D.: Magyar divatban van Hungarikum ?
Sz.J.: Szerintem nincs…
K.D.: Dior után ?
Sz.J.: A spanyol származású Cristóbal Balenciagat semmiképp sem hagynám ki. Az a fajta minimalizmusra törekvő szabászati profizmus, amit ő képviselt, testfüggetlen irányba viszi a divatot 60-as években. A kísérletezések, Paco Rabanne fémruhái vagy a 60-as évek műanyag- és műszálgyártása megváltoztatta a ruhakészítést. Előszőr a történelem során korlátlanná vált az alapanyag, és így az olcsó tömeggyártás megfojtotta azt a fajta értéket, amit az elején említettem, hogy egy kiállításban képes minket lenyűgözni egy régi tárgyban.
Innentől látszólag nincs korlát, bármilyen mennyiségben előállítható lett a ruha. Ugyanakkor manapság épp ez a paradigma dől meg. A Földnek olyan károkat okoztunk, ami előszőr nem látszott, de rájöttünk, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért fontos a divattörténet, mert a régi emberek mindent tudtak az öltözködésről és a takarékosságról, sőt az újrahasznosításról is! Persze nem lehet visszalépni és nem is kell, de el lehet tanulni számos példát, praktikát a régi emberektől. Semmit nem mostak, amit nem volt muszáj, de a felsőruházat alá könnyű, ugyanakkor nagyon tartós vászon fehérneműt vettek, aminek a tisztításához nem kell speciális vegyszer. Elég a házi szappan és fertőtleníteni lehet forró vízben.
K.D.: Akkor mennyire igaz a mondás, hogy a társadalomi helyzetünknek, az életünknek a legjobb tükre a divat? Igaz, hogy a divatot jobban meg tudjuk érteni a történelemből és fordítva?
Sz.J..: Véleményem szerint teljes mértékben igaz, ez az egyik mottóm. De azt is látom, hogy általában nem nagyon tanulunk a történelemből, és ennek most is van szomorú aktualitása, hiszen a környezet védelme, a túlfogyasztás megakadályozása lenne a cél.
.
K:D.: A Zero Waste elvét régen mindenki alkalmazta, de az első, leghíresebb divattervező, aki ezt művészi szintre vitte, Madaleine Vionnet volt.
Sz.J.: Madeleine Vionnet az egyik kedvencem, mert zseniális gondolkodó volt, az anyagok és a test összefüggéséről sokat tudott, és ki is játszotta azokat. Hihetetlenül bánt a geometrikus textildarabokkal, azokból épített formát.
K.D. 1960-nál tartunk.
Kit tartasz azóta – nagy lóugrással 2010-ig, de akár napjainkig – olyan tervezőnek, aki nagyot tudott változtatni a divaton vagy új szemléletet hozott? Ki a nagy Designer, akit kiemelnél?
Sz.J.: Mindenképp kiemelném John Galliano-t. A történelmi szálakat beemelte a divatba, és zseniálisan tudta hozni ezeket a jellegzetes formákat. Újraírt egy-egy korszakot. Már a diplomamunkáját is a Francia Forradalom ihlette, és amikor ezután bekerült a Dior divatházhoz, akkor az ottani kollekcióihoz is gyakran választott kultúrtörténeti inspirációkat. Albert Elbaz Lanvin-je az újra felélesztett divatházak közül nagyon fontos, és ott van Karl Lagerfeld, aki egy állandóságot volt képes megvalósítani a divatban a Chanel háznál.
K.D.: Azzedine Alaia nyilatkozta Karl-ról, hogy tervező szempontból nem hozott újat, igazán a stílus, amely a divattörténetbe beírta magát. Galliano hagyatéka viszont komoly.
Sz. J. : YSL kihagytuk, és a 70-es 80-as éveket átugrottuk ez nem volt fair!. Ezek az évek kevésbé voltak egységesek, épp azt az időszakok éltük meg akkor, hogy megerősödnek más divatközpontok, így nagyon sokszínűek a tervezők is. A japán tervezők és az Antwerp Six jelent szerintem újdonságot és más utat ekkor, de ezek az évtizedek a pluralizmusról szólnak, nehéz kiemelni bárkit is. Rei Kawakubo dekonstruktív gondolkodása számomra lenyűgöző, szinte szétszedi a testet és a női férfi elemeket is előszeretettel keveri. Gucci, Ferragamo, Armani, Pucci az olaszoknál, Jean Paul Gaultier vagy Thierry Mugler a franciáknál, stb… sorban jutnak eszembe a nevek, nehéz dominánsat kiemelni. A Milleniumnál viszont Alexander McQueen-t mindenképp megemlíteném.
K.D.: Az általad kiemelt tervezői trió: Rei Kawakubo, Alexander McQueen, John Galliano divatújításaik összefüggéséről mit gondolsz? Mert szerintem ez a tudás bázis nem változik azóta sem alapvetően, hiába írunk 2022-t. Ezt a gondolkodást viszi tovább az összes márka. Mit gondolsz erről?
Sz.J.: Ezzel egyetértek, ami azt is jelzi, hogy sikerült jól körülhatárolni, hogy kik a meghatározóak.
K.D.: Te emelted ki őket, én csak összefoglaltam.
Sz.J.: Azt gondolom, az általad említett jelenség oka az, hogy paradigmaváltásban vagyunk, ezért nem tudott kiforogni, hogy mi lesz ez után? Ők az utolsók a XX. században, de kérdés, hogy mi lesz a XXI. században? Jelenleg a kényelem uniformizáltabbá, egyszerűbbé teszi a divatot.
K.D.: Mi most az új?
Sz.j.: A hallgatóim azt mondják, a „vintage” az új, hiszen jelenleg ez az, ami biztosan értéket hordoz. Az tapasztaljuk, hogy a divat eldobhatóvá vált, hatalmas minőségi romlás következett be a ruhagyártásban, a vintage-nél viszont az érték megmaradt, hiszen máskülönben túl sem élte volna az elmúlt 20-30 évet. Szomorú, hogy ez érdekes jelenség a mai,” fast fashion”-höz szokott huszonéveseknek. Említhetem még a „Visual Mending” irányzatot, ami a látható javításról szól. Ebben az esetben is csak azt tudjuk megjavítani, ami addig is jó volt, ehhez is jó alapanyag kell. A vintage ezt az időtálló értéket képviseli és ezt látják a fiatalok ebben az új trendben. Volt benne tervezői hozzáadott érték.
K:D.: Mit szólnál hozzá, ha személyesebb kérdéseket tennék fel? Mi a kedvenc korszakod?
Sz.J.: Ehhez el kell mesélnem, hogy buktam meg divattörténetből. Egyszerre jártam a jogra és MOME-ra, és az utolsó államvizsgám, a polgári jog után másnap a MOME-n szigorlatoztam divattörténetből. Németalföldi barokk témát húztam. Se kép se hang. „Ez így nem lesz jó, találkozzunk egy másik alkalommal!”- mondta F. Dózsa Katalin. Majd visszamentem a pótvizsgára, ahol megkérdezte, mi a kedvenc korszakom. Rávágtam, hogy az 1880 körül divatos szűk ruha. Azt viszont nem tudtam, hogy ezzel beletrafálok az ő kutatási korszakának kellős közepébe.
Ma is azt gondolom, hogy érdekes kísérlet volt. Előtte és utána is a nagy szoknya volumen volt megfigyelhető, vagyis a szűk felsőrész, karcsú derék, és ehhez olyan méretű abroncsos szoknyák, hogy csípőtől lefelé nem volt látható a női test. A szűk ruha ezt a bonyolult formát, mint egy vákuum, „rácuppantotta” a női formára. Nagyon fura érzés lehetett a nőknek akkoriban.
Ez tehát az egyik kedvencem, és persze azóta a kutatási területem, a két világháború közti divat.
K:D.: Akkor itt jön az adekvát kérdés: ki a kedvenc divatterveződ?
Sz.J.: A kedvencem Schiaparelli. Nem szeretek részrehajló lenni, de mindenképp ő az egyik.
K.D. : Új tervek? Új kiállítás lesz?
Sz. J.: A budapesti divat 150 éve lesz a következő feladat. Nehéz falat, mert a Ragyogj! az saját tematika alapján készült, ez pedig egy komplex kutatási téma, amit egyedül nem lehet feldolgozni. Ezen dolgozunk, hogy ebből megvalósuljon egy izgalmas kiállítás. Szűk másfél év áll rendelkezésünkre, amely nem sok …
K.D.: Kiscelliben lesz ez is megrendezve a templomi szakrális térben?
Sz.J.: Az épületnek hányatatott sorsa van, amely leképezi Budapest történetét.
Ez egy adottság, mi ebben a térben dolgozunk. De ez egyben nehézséget is okoz és plusz látványt is ad. Eddig felemelő élményt adott bárkivel beszéltem, különleges érzések szakadtak fel az emberekben, akik ide látogatnak. Ugyanebben a térben képzeljük el az új kiállítást is. Vannak már elképzelések és merész gondolatok, de ez maradjon meglepetés…
K.D.: Szóba került F. Dózsa Katalin neve. Mindketten jól ismertük és örülne, ha tudná, hogy ebből az apropóból beszélgetünk, hiszen Kati a Fashion Awards Hungary egyik fővédnöke volt! Ez a beszélgetés FAH-nak készül és itt őrzi a múzeum Kati ruháját, amit arra az alkalomra vett fel! Nehéz objektívan díjazni a művészetet. Mennyire fontos egy szakma elismerése és abban elvégzett munkát díjazni?
Sz.J.: Vásáry Tamás zongoraművész könyvét tudom felhozni, ahol e témakört írja le. Tűpontosan leírja a versenyeket, ahol részt vett. Kiemeli a szakmapolitika jelentőségét, országok közti erőviszonyokat. Nagyon nehéz műfaj, jó szempontrendszerekkel kell dolgozni. Nehéz zsűrizni. A pontrendszer az, ami segít. Kumulatív számokból lehet következtetni objektíven és az is fontos, hogy ki ítéli meg?
K.D.: Fontosnak tartod a magyar tervezők támogatását? Milyen szempontok szerint vásároltok kortárs tervezőktől munkákat, ha van rá lehetőségetek? Nyilván pályázatok útján tudtok pénzt nyerni?
Sz.J.: A mi munkánk szépnek tűnik, de egyre nehezebb helyzetben vannak a múzeumok világszerte is. Mindenhol egyre inkább megkérdőjeleződik a múzeum szerepe, ami átalakulóban van. Hasonló, mint a díjazás. A múzeum értékelő, válogató, tehát legitimáló munkát végez. Pályázati pénzekből tudjuk a gyűjteményünket gazdagítani. Itt is az a nehéz kérdés, hogy hogyan lehet objektívvé tenni a válogatást? A fő szempont, ami szerint válogathatunk, az a mi esetünkben a Budapesthez való kötődés, hiszen mi a Budapesti Történeti Múzeum része vagyunk. Megpróbálok olyan ruhadarabokat venni, ami ehhez köthető. Vannak szerencsére olyan darabok, amelyek inspirációja a város: egy felirat vagy épületrész. De itt a helye a budapesti divatélet hosszabb vagy rövidebb ideig lévő szereplőinek munkájának is. Ezt dokumentáljuk, ez a mi feladatunk: a budapesti divatéletet fennmaradása.
K.D.: A Fashion Awards Hungary-nak lesz egy új kategóriája. Az év divateseménye díj! Te kit ajánlanál?
Sz.J.: Részrehajló leszek. Mondanám Simonovics Ildikó kurátori munkáját a Rotschild
Clara divatkiállítást, ami a Nemzeti Múzeum rendezésében volt látható.,
Annyira jó, hogy több divatesemény volt egyidőben, dinamikát adott Budapest kulturális életének. Lehet, hogy jövőre is így lesz…
.
BIO:Szatmári Judit Debrecenben született. Az Eötvös Gimnáziumban érettségizett. Jogász végzettségű. A MOME textil, majd a tanári szakán is végzett. 2009-től az ELTE Bölcsészettudományi karára járt, ahol 2020-ban avatták doktorrá. 3 gyermek édesanyja, aki saját vallomása szerint szívós, erre nevelték. Nem kifogásokat kell keresni bele kell állni nap mint nap a munkába, amely nem csak a családja öröksége, hanem a karrierjének fő támasza férje, akinek nagy szerepe van abban, hogy itt tarthat.
„ Dózsa Kati mondta egyszer, hogy kapcsolatuk szilárd alapja, hogy mind a ketten imádják halálra dolgozni magukat”….
fotók: Kondella Mihály
A képek a Ragyogj! című kiállításon készültek
Budapest.2022.03.07.
Konsánszky Dóra
Comments are closed.